Francisco PEREZ és SZÁNTÓ István

Kiállításmegnyító: Péntek, 2012. május 5-én, 19.00 órakor a lendvai várban.
A kiállítás 2012. június 1-ig tekinthető meg.

MEGHÍVÓ

A lendvai Galéria-Múzeum tisztelettel meghívja Önt és kedves barátait Francisco PEREZ és SZÁNTÓ István festőművészek kiállítására, 2012. május 4-én, pénteken 19 órára a lendvai várba.

A kiállítást megnyitja Iványi Bianca, művészettörténész.

A kiállítás 2012. június 1-ig tekinthető meg.

A KIÁLLÍTÁSRÓL

Szántó István (Magyarország) műciklusai egy nagy közös téma- és formavilág köré fonódnak, indáznak, mint legutóbbi, művészi értelemben míves „dekorativitásba” hajló figurái: ősi magyar motívumokat használ fel, transzformál vegyes technikájú műveiben, egy egyszerre személyes és közös identitás újrafelfedezése, újraélése céljából. Az utóbbi években – kezdve a graffitiszerű és festői részletek színes és játékos keverésével nagyméretű festményein, majd az egyre határozottabb állat- és lovas/lovagfigurák megjelenésével – „mézeskalácsokat” fest, sőt készít. Mézes-tésztából süti meg kompozícióit és kísérletezik velük. Majd a süteményeket meg is festi, óriásivá „dagasztva” a vásznon, heroikussá növelve a játszi bábokat: plasztikus és színdús, vagy jelenleg leegyszerűsítettebb, monokróm festői felületeket, mozgalmas, barokkos kompozíciókat megalkotva. „Naiv” népművészeti „archeformák”, közös formakincsünk inspirálta „neo-pop- artjában” a fantázialényei által benépesített gondolatvilág keveredik, rétegződik olyan gondolati, filozofikus tartalmakkal, melyek szintén a (főként keleti) népi hiedelemvilághoz kötődnek (például a Majomkirály-sorozatban). Mint a Majomkirály mesefüzére, Szántó képei is egy folyamatos utazás állomásai, stációi. És ezen az úton saját forrásunkat, saját magunkat keressük, melyet a művész közismert motívumok sajátos bestiáriuma szembesítésével könnyít meg. Munkáira a figuralitás, a narratív ábrázolás jellemző, a fantasztikum, az irónia, a kulturális identitás keresése a népművészet eszközeivel. Mostanában olyan, szinte szürreális elemekkel átszőtt, már-már nonfiguratív alkotásokat is készít, bátran kísérletezve a technikákkal – a festmények és reliefek mellett például nagy, frízszerű papírkivágásokkal –, melyek a népvándorlás korának kultúrájától kezdődően avar, szkíta és ősmagyar, majd az ezeket is magukba foglaló magyar motívumkincseket jelenítenek meg (tarsolylemez díszítések, övcsatdíszek, szimbolikák, ornamentikák), nem „avíttasan”, hanem egy teljesen friss, kortárs szellemiségbe és formakincsbe ágyazva.

Francisco Perez “Totem” (Chile) monumentális munkái „klasszikus” és neoavantgárd hagyományt felelevenítő, szürreális, dadaista, expresszionista, tasiszta stb. elemeket összemixelő, Joan Miró, Pablo Picasso, Salvador Dalí, Juan Gris és a 20. század spanyol-katalán festőóriásai által ihletett, ám azokat sajátosan, roppant szubjektíven átalakító, mélyről jövő, ősi „jelrendszerek” szövevényei. Egymástól eltérő, felszínes és mélyrétegű kulturális identitások egymásra rétegződései, szellemi és technikai értelemben is, és nem csupán horizontálisan, vertikálisan is (ez utóbbi értelmezésére még visszatérünk). Dél-Amerika és Nyugat-Európa tengelyén képzeljük el ezt a vizuális utazást, hisz a művész most Berlinben él – kiegészülve, vagyis inkább összeszervesülve egy erőteljes, aktuális Kelet-európai benyomással, köszönhetően a lendvai élmények hatásának. Francisco Perez hatalmas, szuggesztív képeket fest, melyek egyszerre erőteljesek, néha riasztóak és sejtelmesek, egyúttal játékosak, saját és kollektív gyermeki énje fantáziavilágát elevenítik meg groteszk alakokkal, álomszerű jelenetekkel, vizuális és költői hatásokkal. A Totem név is erre utal, mellyel Perez már jól ismert lett a berlini kortárs művészeti szcénában. Művészeti világa – egymásra tornyosuló totemoszlopa – szerteágazó: jellegzetes, nagyméretű festményei mellett installációkat, világító objekteket, szobrokat, óriási, publikus murális munkákat készít, sőt, újrahasznosított anyagokból is megformálja mindezeket. Munkája folyamatos: egy állandósult, automatikus, belső utazás, kivetítve képzeletvilága meghökkentő figuráival, váratlan fordulataival, vad színeivel, hangulatával, magával a művésszel, aki minden egyes képébe ágyazottan, teljes testi-lelki valójában jelen van, velünk van, közvetve-közvetlen eggyé válik a képpel és környezetével, roppant szuggesztíven hat rá és ránk is.

Iványi Bianca, művészettörténész

FÉNYKÉPEK A MEGNYÍTÓRÓL