PANDUR Lajcsi emlékkiállítás

Kiállításmegnyító: 2013. március 8-án, pénteken 18.00 órakor a lendvai várban.
A kiállítás 2013. április 14-ig tekinthető meg.

MEGHÍVÓ

A Lendvai Galéria és Múzeum tisztelettel meghívja Önt és kedves barátait a

Pandur Lajcsi

festőművész emlékére rendezett kiállítás megnyitójára, amelyre
2013. március 8-án, pénteken 18.00 órakor kerül sor a lendvai várgalériában.

Köszöntőt mond Lázár Beáta, a Lendvai Galéria és Múzeum igazgatója.
A művész munkásságát Meta Gabršek Prosenc múzeumi tanácsos méltatja.
A tárlatot Hajós Ferenc nyugalmazott nagykövet nyitja meg.

A kiállítás 2013. április 14-ig tekinthető meg.

A KIÁLLÍTÁSRÓL

PANDUR LAJCSI

Négy évtized elteltével, most, amikor újra Pandur Lajcsi festészetéről írok és a már leírtakat olvasgatom, jöttem rá arra, hogy a dicséretek és kritikák közül Andrej Ujčič tapintott rá legmeggyőzőbben a festő munkásságának lényegére, megállapítása az 1968-ban Muraszombatban megrendezett kiállítás katalógusában áll ekképpen: „Persze az effajta festészet nem csak maribori, de egész szlovén viszonylatban is különlegességnek számít. … Festészete tulajdonképpen az első, művészeti szempontból teljes és meggyőző találkozásnak számít a pannon művészet világával, egyfajta genius loci Pannonicae, de mindenképpen a Munkácsy utáni korszak dramatikus realizmusával.”

Pandur Lajcsi Lendván született, ami már ifjúkorában is nemzetiségileg vegyes és multikulturális környezet volt, ez hagyományosan teljesen normális és konfliktusmentes közegnek számított. A gimnáziumot Zalaegerszegen végezte, majd Zágrábban folytatta tanulmányait, ahol majdnem egy évtizedet töltött, miután Budapesten részesült szakmai továbbképzésben, és mindez bizonyára olyan hatással volt világnézetére, hogy nyílt, a különböző hatásokat befogadó, de mindemellett önálló személyiséggé fejlődött. A művészi és emberi személyiségét formáló évek kedvezően alakultak számára. Zágrábban, majd később Budapesten is kitűnő tanárai voltak, akiktől rendkívüli szakmai ismereteket kapott és akik a vizuális kifejezésmód különböző lépcsőfokait tárták fel előtte. Termékeny és tehetséges követőjükre találtak a fiatal Pandurban, az elsajátított ismeretek pedig hozzájárultak egyéni festői világképe kialakulásához.

Zágrábban a huszadik század első felének legnagyobb horvát festőin kívül megismerkedett az igen tehetséges szlovén kollégákkal is, úgymint Stupicával, Pregeljjel és Mihelič-csel. Ők később Függetlenek néven megteremtették a háború utáni szlovén festészet kiindulópontjait. Pandur azonban csak kiállításokon és a céhek összejövetelein találkozott velük, életútja és ezzel művészi pályája is a ljubljanai iskola modernista útkeresésein kívül zajlott. A Függetlenek csoport tagjainak közös vonásai közé tartozott, hogy mindannyian Zágrábban folytatták tanulmányaikat és a harmincas évek horvát művészetének hatása alatt voltak, amely főleg Münchenhez kapcsolódott, és a csoport már a második világháború előtt hallatta a hangját. A színes realizmus, ahogy France Stele professzor jellemezte festészetüket, különböző festészeti irányzatok platformjává vált, amelyek Szlovéniában az ötvenes években kezdtek érvényesülni, amikor az enyhülő politikai nyomás némiképp lazította a szocreál gyeplő szorítását.

Pandur Lajcsi csak 1945-ben tért haza Lendvára. Először „törlesztenie kellett adósságát” a háború utáni időszak hatalmának elvárásai felé, így az orosz kormányzóhatóság szolgálatában tevékenykedett mint propagandista és dekorátor festő. Egy évvel később tanári állást kapott a ravnei gimnáziumban, 1949-ben pedig Mariborban – és így véglegesen Szlovéniában – telepedett le.

Az otthonától távol töltött évek és a más környezetben folytatott életmód, akár Zágrábot vagy Budapestet említjük, következményekkel járt. Habár kezdetben ugyanazoknál a tanároknál folytatta tanulmányait, mint számos szlovén művészkortársa, a pannon vidék és az itteni emberek természetes elemi létezésének bűvöletébe esett, és mindez a magyar művészeti tanárokkal való találkozás után teljesen új utakra sodorta. A festői temperamentummal összekapcsolódó művészi érzékenység a zsánerkompozíciók, tájak és expresszív emberi alakok gazdag színvilágában azt a képzőművészeti credót alakította ki, amelyben aztán a festő az elképzeléseit és a rálátásait fejezte ki egészen haláláig, és nemigen volt figyelemmel kora művészeti irányzataira.

A kiállítás, amely Pandur Lajcsi halálának negyvenedik és születésének századik évfordulója alkalmából került megrendezésre, a festő művészetét jól ismerőknek – és azoknak is, akik még csak most fedezik fel temperamentummal teli ihletettségét – egyfajta betekintést nyújt opusa fejlődési ívébe. Főleg a rajzok, a grafikák és néhány portré jelenti a művész Zágrábban folytatott tanulmányainak obulusát. Mindenképpen ide tartozik a Manet tiszteletére festett csendélet a fuvolás fiúval a háttérben. A Ljubo Babičnál és Tomislav Krizmannál folytatott posztgraduális képzése során készített alkotásai a kép tárgyának árnyalt plasztikus felépítését és racionális viszonyulását tükrözik. A grafikánál és a rajznál pedig az akkori fiatal festőművész önbizalma mellett a kötelező aktokon kívül megfigyelhető a kritikus érdeklődés a szociális motívumvilág iránt, amit főleg az úgynevezett „zemljaši” fogalomkörbe tartozó művek ábrázoltak. Ez válik később enyhébb formában, de mindig nagyléptékű, életvidám, szeretettel teli megközelítéssel a művész egyik központi festői tartalmává. A művészi érzékenységet Pandur a muravidéki irodalmárok alkotásainak illusztrálása és az utazásai során készített alkotásaival is fejlesztette.

Pandur Lajcsinak csupán csonka harmincévnyi érett alkotóerő adatott meg, hogy teljesítse művészi küldetését. Szlovéniába való visszatérése után alkotásain megfigyelhető a fejlődés a ravnei gimnázium parkjának posztimpresszionista árnyalataitól az egyre temperamentumosabb, erőteljes színhatásokkal és plasztikus tárgyiassággal teli festészetig. Ebben az időszakban foglalkozik a festő a legintenzívebben a muravidéki tematikával. Ez egyben az az időszak is, amikor az alak Pandur vásznain – akár csoportban, akár önállóan – az élet legyőzhetetlenségét hordozva kel életre. Nagy kompozíciók, emberi és állati testek összefonódása folyik egybe a színes háttérrel. A táj csak a tipikus helyi színekről és magas horizontról ismerhető fel. A konkrét helyi elemeket mellőzi. A sűrű színrétegek és fényösszefonódások uralmának évei után – amelyek néhány kép, főleg tájkép és nagyobb figurális kompozíció esetében egészen a tárgyiasság végső határáig vezetik a festőt – váratlan lépéssel jut el az alakfestészetig. Pandur körvonalazza a rajzot, ezzel behatárolja a sematizált testet vagy tárgyat, a vonal összekötő képzőművészeti elemmé válik. A színek lecsitulnak, a festő már csak ritkán alkalmaz spaknit, azaz festőlapátot, ezt ecsetre cseréli, amellyel vékony festékrétegeket visz fel a vászonra. A zabolátlan mulatozókat, cigányokat, maskarákat a borongós paraszti élet mindennapjainak jelenetei váltják fel. Mintha csak újra feléledt volna a festőben Hegedušič alakjainak szelleme.

Amikor Pandur zsánerfestészetének jelentőségéről beszélünk a szlovén képzőművészet keretén belül, nem szabad teljesen figyelmen kívül hagynunk alkotásainak egy másik csoportját sem: virágos csendéleteit, a családi portrékat, főleg feleségéről, a színházi jelenetek ábrázolásait, az aktokat, az utazások során készített számos képet és akvarellt. Téves lenne az állítás, hogy Pandur pannon világa a művész egyfajta exodusát jelképezi, hiszen annak elemeit tudatosan választotta, és e képi világ a táj lüktetésének meghitt átéléséből és megérzéséből ered, így a két pólus között látható különbség van. A festő a „polgári” realizmus jegyében fogant műveiben főleg a zágrábi akadémián szerzett szakmai ismereteit hasznosítja, emellett a festészet önálló felfedezésére tesz kísérleteket különböző galériákban és a szakirodalom által. Árnyékot festeni a fiatal lány keményített fehér ingujjára, színes modulációval megalkotni az arc proporciójának szilárdságát, virágokat rajzolni a harmonikus kolorizmusba vagy ecsettel életet lehelni a női bőrbe – ezek mind a festészet klasszikus feladatai közé tartoznak, amikor nem annyira fontos a „mi”, mint inkább a „hogyan”. Erre az igen nehéz kérdésre a festő kisebb-nagyobb sikerrel válaszolt, de mindenképp erős kreatív lánggal. Éppen ez az alkotói öröm, optimizmus és a művészeti cselekvés értelmébe vetett hit kölcsönzi Pandur műveinek azt az üdeséget, amely életben tartja őket, tekintet nélkül keletkezésük évére és a motívumvilág megválasztására.

A műalkotások élettartama független attól az időtől, amely a mi napjainkat határozza meg. Életük a kifejezésmód erejétől és hitelességétől függ. Ha ez erős, a mű kilép a keletkezés idejéből. Erejét veszíti az összes olyan paraméter, amely abban a korban határozta meg jelentőségét. Csupán a műalkotás kifejezőereje marad fenn vagy vész homályba.

Meta Gabršek Prosenc

KÉPVÁLOGATÁS A KIÁLLÍTOTT ANYAGBÓL

FÉNYKÉPEK A MEGNYÍTÓRÓL