Date posted: 27. 01. 2011 | Category: ELŐZŐ

Alfons Mucha

Alfons Mucha
A kiállítás megnyítása: 2011. február 4-én, 17.00 órakor.
A kiállítás 2011. április 4-ig tekinthető meg.


MEGHÍVÓ

A Galéria-Múzeum Lendva tisztelettel meghívja Önt és kedves ismerőseit Alfons Mucha, cseh festő- és grafikusművész kiállításának megnyitójára, amely 2011. február 4-én, pénteken, 17.00 órakor lesz a lendvai várban.

A kiállítást Barbara Miklič Türk asszony, a Szlovén Köztársaság elnökének felesége nyitja meg. Beszédet mond dr. Zdenek Trímal, a Mucha alkotások műgyűjtője és ismerője, valamint Judita Krivec Dragan, művészettörténész.

A kiállítás 2011. április 4-ig tekinthető meg.

Vabilo - Meghívó


Alfons Mucha

Alfons Mucha (1860 - 1939)

Alfons Maria Mucha (Ivančice, 1860. július 24. – 1939. július 14.) cseh plakátművész, grafikus, illusztrátor, festő és nagy sorozatú nyomtatott grafikai művek alkotója, aki a szecesszió egyik kiemelkedő képviselőjének számít. Pályáját autodidaktaként kezdte. Mivel a Prágai Akadémia elutasította, 1879-től 1881-ig egy színpadképek tervezését tanító iskolát látogatott Bécsben és esténként emellett még egy rajzstúdiót. Néhány kisebb megbízást kapott a dekoratív festészet területén és Karl Khuen-Belasi gróf támogatását nyerte el.

Mucha 1882-ben megbízást kapott az Eduard Khuen-Belasi számára épített Emin zámek neobarokk kis kastély (Hrušovany nad Jevišovkouban Morvaországban) belsejének kialakítására. Továbbá festői megbízást végzett a Khuen-Belasi család Gandegg kastélyában, Eppan mellett Dél-Tirolban. A család támogatásával festői stúdiumokat végzett a Müncheni Képzőművészeti Akadémián 1885-től 1887-ig. A Világkiállítás alkalmával Párizsba költözött, ami ekkor a művészetek Mekkája volt. Itt szerény körülmények között élt és különböző festő-tanároknál tanult tovább. 1888-tól a párizsi Julian Akadémián, majd a Colarossi Akadémián tanult. Ebben az időben gyakran kellett nélkülöznie. Könyvillusztrációs feladatokkal kereste meg a megélhetését. Rövid ideig Paul Gauguinnel volt közös műterme. 1894-ben díjat nyert a párizsi Salon kiállításán.

Az áttörő sikert Sarah Bernhardtnak köszönhette. A századforduló legismertebb színésznője 1894 karácsonyán egy festőművészt keresett, hogy megfesse neki a „Gismonda“ színdarab plakátját, mivel nem tudta elérni azt a festőt, akivel dolgoztatni szokott. A megbízást Mucha kapta, és egy reggel Párizsban mindenütt feltűntek azok a plakátok, amelyek meghozták neki a világhírt. A plakátok iránt olyan népszerűek voltak, hogy a művészetkedvelők csaknem mindet leszedték. Egy csapásra Mucha lett a Belle Époque legkeresettebb plakátfestője. 1896-ben festette meg Mucha Sarah Bernhardt egy plakátját A kaméliás hölgy szerepében. Ekkoriban részvények grafikai munkáin dolgozott, így például a „Paris-France“ áruház számára, melyet 1898-bam Párizsban alapítottak és már 1914-ben több mint 70 fiókkal rendelkezett Franciaországban. 1898 és 1946 között ez a részvénytársaság 13 különböző részvényt és 16 különböző váltót adott ki Mucha tervezésében.

A „Société des Immeubles de France“ két kötvényt adott ki 1891-ben és 1896-ban, van még egy dokumentum a „Société Anonyme de l’Exposition Réligieuse Internationale de 1900“ társaságtól (mely vallásos világkiállítás pénzellátását célozta). A „Slavia“ (Prágai Kölcsönös Biztosítási Bank) biztosítási kötvényei is Mucha összetéveszthetetlen stílusával készültek el. Ezeknek a társaságoknak a történelmi értékű értékpapírjai a gyűjtők körében a legdekoratívabb és legkeresettebb darabok ma is. 1901-ben Muchát a Francia Becsületrend lovagjává ütötték. Egy évvel később Auguste Rodin francia szobrásszal Morvaországban utazott.

1904-ben két évre az USA-ba ment, ahol a New York Times üdvözölte őt és egy többoldalas külön betét-nyomattal ünnepelte. A Képzőművészeti Akadémia docenseként tanított New York, Philadelphia és Chicago városokban. 1906-ban visszatért Prágába és feleségül vette Prágában Marie Chytilovát, akit Párizsban ismert meg. Az 1906-os prágai Pánszláv kongresszus szervezésében tevékenyen részt vett több installációt készített a Vltava folyón a különböző szláv népeket jelképező hajók felvonulásához.

Charles Crane amerikai milliomos megbízásából 18 év alatt 20 monumentális festményből álló ciklust alkotott: A Szláv eposzt. A sorozat első 11 darabját 1919-ben hatalmas érdeklődés mellett állították ki a prágai Klementiumban. A sorozat a pánszláv eszme szellemében a szláv népek legjelentősebb eseményeit ábrázolja monumentális 6×20 méteres vásznakon. A képeket 1928-ban Prága városának ajándékozta. Az első világháború után Mucha visszatért Csehszlovákiába, és ott folytatta művészi pályáját. Tervei közt voltak például bélyegek, bankjegyek és a fiatal csehszlovák állam kitüntetései. Anyagi függetlenségben élt Prágától északra egy kastélyban feleségével és két gyermekével. Az 1939-es német bevonulás után az elsők között internálták: a Gestapo tartóztatta le korábbi szabadkőműves tagsága miatt. Röviddel később tüdőgyulladásban halt meg

Művészete

Bár művészetét a szecesszióra jellemző kígyózó indák, stilizált növényi motívumok, buja vonalvezetés, szépséges nőalakok jellemzik, nem vallotta magáénak az art nouveau elveit, nézeteit inkább a szimbolizmussal rokonította. Művészetében a dekorativitás anatómiai pontossággal párosul. Plakátjai csík alakúak, a századforduló reklámiparának különleges, egyedi termékei.

Roppant sokoldalú művész volt: illusztrált számos könyvet (Németország története, Ilsée), tervezett bélyeget, naptárt, tapétát, bútort, szőnyeget, üvegablakot, ékszereket és ékszerüzletet. Alkotásait gyakran ciklusokba, dekoratív pannóként rendezte össze: A négy évszak (1896), Ékkövek, Csillagok, Művészetek, Virágok, Hónapok, Napszakok.

Eszmeileg 19. századi történelmi festészethez kötődik legnagyobb szabású ciklusa, a Szláv eposz, amely hatalmas olaj-tempera vegyes technikájú, vászonra festett képekből áll, stílusát tekintve azonban a szimbolizmussal rokon.

Forrás: Wikipedia

A kiállításról

Alfons Mucha, a fin de siecle korszak egyik legnagyobb művészének a kiállítása fontos eseménynek számít Szlovéniában. Nemcsak azért, mert először találkozunk a mesterrel, aki a 19. század végén Párizsban társalkotója volt az art nouveau művészeti stílusnak, hanem az akkori korszak saját örökségünkkel való szembesülése miatt is, amelyről még ma sem szóltunk elég nyíltan.

A szecessziónak, júgendstílusnak, liberty style-nak nevezett művészeti mozgalom úgy tartalmi, mint formai szempontból igen sokszínű volt, hiszen a huszadik század legnagyobb művészei hódoltak neki tevékenységük különböző korszakaiban, azért csak kevés közös vonása van. Erre a korszakra, amely a historizmus panteonában szokatlan szenvedéllyel és megdöbbentő képzelőerővel kereste a modern világba nyíló bejáratot, és a huszadik század kilencvenes éveiben élte meg csúcsát, majd majdnem hatvan évre a feledésbe merült, főleg a képzeletbeli, szemnek láthatatlan valóság iránti rajongás a jellemző,1 és a Szépség szerepét betöltő szabályok uralják, amelyhez a művész állandóan visszatér, amikor a mindennapi élet kötelezettségei túl nehéznek bizonyulnak.

A fiatal művészek törekvéseiben volt valami nietzschei és plátói szellem is, akik az akkori társadalom materializmusa és fülledt akadémizmusa feletti csalódottságukban újra a gótika és korai reneszánsz eszményeihez fordultak, a lelkiség és képzelet világához. A közvélemény bizonyos ellenvetései ellenére, elsősorban a festészetnek a reproduktív technikák okozta popularizációja miatt az új stílusnak a közélet szinte minden pórusába való bevonása következtében, és az ipari forradalom termékeinek az alkalmazása miatt, az art nouveau vezető protagonistáinak saját korukban több szerencséjük volt a kulturális tér meghódításában, mint a csak valamivel idősebb impresszionistáknak, hiszen a népszerű kultúra felé fordultak, egyben pedig kimondott individualizmusuk és a fantázia iránti hódolatuk festői szimbolizmussal egyesítette őket. A korszakot egyrészt az irodalom, zene és színház világának művészeti és az egyén személyiségének szempontjából erős szerzők követték, másrészt pedig az idő is kedvezett neki. A racionalizmus és pozitivizmus időszaka után a társasdalom újra szükségét érezte a szellemiség, természetfeletti, extázis és istenek, ősi mítoszok és a mágia iránti csodálatnak.

Alfons Mucha, cseh festő és grafikus 1887-ben a fin de siecle korát élő Párizsában találta magát, amely különböző eszmék, extravagáns társadalmi élet, egyre újabb manifesztumok, bohém dekadencia, firenzei neoplatonizmus, preraffaeliták és romantikusok alakjai feltárásának a korát élte. Sarah Berhardt, az art nouveau híres múzsái egyikének főszereplésével rendezett színi előadás plakátjával egy csapásra valódi szenzációt okozott, és az új korszak egyik társalkotójává vált, és a kezdetekben a stílust róla nevezték el.

A színésznő olyan lelkes volt, hogy még később is évekig alkotott számára plakátokat, többek közt a Médeiára, a Kaméliás hölgyre, Gismondára, szcenográfiát és színpadi jelmezt, emellett pedig sikeresen alkotott könyv- és folyóiratborítókat, illusztrációkat, reklámszövegeket, különböző plakátokat, használati tárgyak tervezetét és persze portrékat.

A litográfia és rajz mestere volt, motívumvilágát pedig csodaszép női alakok és az érintetlen, szinte édeni természet megábrázolása uralta. Mint a materialista világot megvető mozgalomhoz tartozók zöme, akik követték2 Wilde Kék madarát, amely csodás és képtelen, soha meg nem történő, nem létező dolgokról énekel, de amelyeknek feltétlenül létezniük kellene, Mucha is kerülte az aktfestést és a vele járó veszélyt, hogy a vulgáris érzékiségre és naturalizmusra fektesse a hangsúlyt.

Nőalakjai, amelyek az art nouveau szimbólumává váltak, és időtlen bájuk miatt még ma is el tudják kápráztatni a fiatalok nemzedékét, tündérien kedvesek, lenge, széltől ráncolt, játékosan ábrándos drapériák látszatát keltő öltözetet, vagy az ősrégi papnők és istennők öltözetét viselve, miközben hosszú, elengedt, vagy ügyes frizurába font hajukat a szecesszió nyugtalan, szuverén vonala formálja filigrán, de kifinomult könnyedséggel. Habár mindannyian ismerték a gótikus szépségeket, a preraffaeliták végzetes asszonyait, Botticelli antik hősnőit pedig szinte imádták, ezeket a művészeket valódi nők ihlették. Társaik, szeretőik, barátnőik, többnyire művelt, extravagáns, a felsőbb társadalmi réteghez tartozó nők voltak, akik a halhatatlan múzsák szerepét töltötték be.

Mucha világában, amelyben portrék is megtalálhatók, hasonlatokká és allegóriákká válnak, a természettel való összefüggés különös eredetiségében, amely az art nouveau irányzat második kedvenc témája. A stilizált virágok, amelyek közt a nőszirom, az úgynvezett modern stílus virága a leggyakoribb, és gyakran fordul elő Alfons Mucha plakátjain is, a botanika iránti nagy érdeklődést tükrözik. A fin de siecle idealista elképzelései panteonjában valódi virágnyelvet teremtett, és az egyes virágok szimbolikus jelentése által nyújt magyarázatot a gyakran enigmatikus, titokzatos álomképekre és ezoterikus látomásokra is. Ezek a jelenetek a Hortus conclususra is vonatkoznak, a középkori tradíciókból eredő zárt kert ikonográfiai motívumára, amelyben a „piszkos” külvilágtól elvonulva élt Mária a kisded Jézussal vagy szentekkel, ritkán a világi szűz leány az egyszarvúval. Esetünkben az álombeli tájképek, amelyek hol a tavasz színeiben pompáznak, hol a hó fedi őket, vagy nyugtalan alkonyatba süllyeszti a közeledő éjszaka, hasonlatok arra az elérhetetlen világra, amely nem létezik, de lennie kellene, az idealisták egyedüli hazája és legalább ideiglenes menedéke mindazoknak, akiket letört az élet bizarrsága.

Alfons Mucha leginkább plakátjairól ismert és felismerhető, amelyeket litográfia segítségével alkotott, kevésbé portréiról, utolsó korszakában pedig monumentális festményeiről is történelmi és mítoszi tematikával. A Szláv eposzt, amely 20 monumentális festményből álló ciklus, és amely a cseh nép és a szlávok történelmét tárja fel, ma Moravsky Krumlov-ban őrzik, és életművének számít, hiszen évek hosszú során alkotta, és már fiatalon megálmodta. Első látásra olyan eltérő mesevilág, amelyben mítoszok és történelmi tények fonódnak össze, viszont csodálatosan egészíti ki egy változatos, az új technikáknak és tartalmaknak kedvező szerzői opus.

Amennyiben a fin de siecle művészetében alig észlelhető a saját múthoz való visszatérés és a nemzeti identitás keresése a nemzeteknél, amelyek valamikortól meghatározták egész Európában a tágabb elkötelezettséget igénylő stílusbeli mozgalmakat, a genius loci a szláv nemzeteknél különös jelentőséggel bíró szegmentumnak számít a képzőművészet megértésénél a tizenkilencedik század végén. Saját többezeréves történelmi múltjára és a helyi kultúra sajátosságaira való ráébredés, amely a román és germán példák minden kritikától mentes átvétele nélkül is létezhet, szoros összefüggésben volt a szláv népek nemzeti államainak megalakulására tett törekvésekkel, és azt a művészet is nyílt büszkeséggel vallotta.

A népi alkotómunka gazdag hagyományából eredő motívumok fontos elemei a szecessziónak, amely az Osztrák-Magyar Monarchia területén összekapcsolta az új művészet törekvéseit.

A Szláv eposz kétségtelenül nagy jelentőséggel bír Mucha hozzájárulásának eredetisége és különlegessége megértéséhez az art nouveau nemzetközi terén, ahol a modern, reproduktív technikákban megalkotott művekben a francia és belga szimbolisták közelsége ellenére is mindig megőrzi legalább a távoli reminiszcenciákak a hazára. Nem szabad figyelmen kívül hagyni a cseh nő iránti csodálatát és tiszteletét sem, hiszen allegorikus alkotásaibna és híres plakátjain sikerült érvényre juttatni a szláv szépség különös típusát. A fin de siecle művészet ilyen jellegű felfogásában nekünk, szlovéneknek is fel kellene ismernünk magunkat, hiszen főleg csodálatos illusztrátoraink érdemei által helyet kaphattunk ebben a sokszínű, de alapjában fordulópontot jelentő mozgalomban a tizenkilencedik század végén, amely az impresszionizmus mellett jelentős hidat alkotott a múlt század historizmusa és a jövő modernizmusa között.

Alfons Mucha kiállítása dr. Zdenek Trimal gyűjteményéből kitűnő alkalom arra, hogy felelevenítsük azon szlovén festők, grafikusok és illusztrátorok emlékét, akik a 20. század első felében programszerűen törekedtek a lemenőfélben lévő grafika és illusztráció, valamint szlovén népművészet megőrzésére (ú.n. „vesnani”), főleg azért, mert idén múlik Gvidon Birolla pompás illusztrációival ellátott első szlovén mesék megjelenésének pontosan száz éve. Továbbá a Prágai Akadémiával való kapcsolatról sem szabadna megfeledkeznünk, ahol Zágrábot megelőzően folytattak tanulmányokat a szlovén képzőművészek, és világpolgári beirányítottsága által ismerkedtek a jelentős európai központok, főleg Párizs művészeti irányzataival.

A legtöbb művészettörténész számára a fin de siecle a leglenézettebb és legkevesebb tiszteletet kiérdemlő művészeti irányzatnak számított az egész nyugat-európai művészetben. Valódi értékét még csak a múlt század hatvanas és hetvenes éveiben ismerték el, amikor a legifjabbb nemzedék nagy lelkesedéssel fogadta főleg a francia szimbolisták és belga imaginárius festők tanulmányi kiállításait.

Európa utolsó nagy stílusbeli mozgalma protagonistáinak hagyatékában, amelyek közé Alfons Mucha is tartozik, a sokkal fiatalabb kollégák az eredeti technológia alkalmazása és a modern formai megoldások mellett a végtelen képzelőerő időnélküli világát is megfigyelték, amelyben gyorsan találtak ihletet saját koruk művészetére, főleg a képregényekben és a pop kultúra pszichadelikus tartalmaiban.

A francia szimbolisták kortársa, költő, műkritikus és festő, Albert Aurier valamikor a következőket jegyezte fel3: „A tizenkilencedik század, amely gyermeki lelkesedésében a tudományos dedukció teljes fölényét dícsérte azzal a kijelentéssel, hogy a mikroszkóp vagy szike előtt nincsenek titkok, nyilván felismerte az effajta önbizalom értelmetlenségét. Az embert ugyanis még mindig ugyanazok a titkok, ugyanazok a veszélyes, titokzatos ismeretlenek övezik körül, amelyek egyre sötétebbek és egyre veszélyesebbeb, amióta az ezek elhanyagolását sürgető törekvések divatja kezdett érvényesülni.”

1 – Philippe Jullian, The Symbolists, Phaidon, London 1973 2 – idem 3 – idem

Judita Krivec Dragan, művészettörténész


SAJTÓTÁJÉKOZTATÓ

foto_tiskovna_mucha_02 foto_tiskovna_mucha_05 foto_tiskovna_mucha_07 foto_tiskovna_mucha_08


FÉNYKÉPEK A MEGNYÍTÓRÓL

mucha_otv_Mediaspeed6453 mucha_otv_Mediaspeed6455 mucha_otv_Mediaspeed6553 mucha_otv_Mediaspeed6559 mucha_otv_Mediaspeed6561 mucha_otv_Mediaspeed6590 mucha_otv_Mediaspeed6614


FÉNYKÉPEK A KIÁLLÍTÁSRÓL

mucha_razstava_01 mucha_razstava_02 mucha_razstava_03 mucha_razstava_04 mucha_razstava_05 mucha_razstava_06 mucha_razstava_07


ALFONSA MUCHA MŰVÉSZETE

Alfons Mucha, portret (1898) • Alfons Mucha portréja (1898) • The portrait of Alfons Mucha (1898) Alfons Mucha: Y.W.C.A. (1922), 84 x 55 cm Alfons Mucha: LEstampe Moderne - Salome (1897), 54 x 41 cm Alfons Mucha: Cocorico (1902), 30 x 23 cm Alfons Mucha: Job (1896), 55 x 42 cm Alfons Mucha: Gismonda (1894), 216 x 75cm Alfons Mucha: Eliska (1932), 121x 81 cm Alfons Mucha: Pevecke sdruzeni (1911) 108 x 80 cm