Date posted: 09. 03. 2022 | Category: AKTUÁLIS, HÍREK

KÉPZŐMŰVÉSZETI KIÁLLÍTÁS: Franc MESARIČ – Festmények és papírra készült alkotások a Muraszombati Galéria, valamint a Lendvai Galéria és Múzeum gyűjteményeiből

Tisztelt Művészetkedvelők!

Tisztelettel meghívjuk Önt és Kedves Barátait

Franc MESARIČ:
Festmények és papírra készült alkotások a Muraszombati Galéria, valamint a Lendvai Galéria és Múzeum gyűjteményeiből

c. kiállításának megnyitójára, amely 2022. március 11-én, pénteken, 18 órakor
lesz a lendvai zsinagógában.

A kiállítást dr. Robert Inhof művészettörténész,
a Muraszombati Galéria igazgatója nyitja meg.


A MŰVÉSZRŐL ÉS A KIÁLLÍTÁSRÓL

Franc Mesarič (1938–2020) a muravidéki, a szlovén és az egykori tágabb jugoszláviai képzőművészeti szcénán, meglehetősen ellentmondásos módon, a 70-es évek elején jelent meg. A DHLM csoport alapítótagjaként pop-art és hiperrealista, illetve fotórealista stílussal mutatkozott be és később is ezekben a stílusokban alkotott, majd az egykori Jugoszláviában az egyik első hiperrealista festő lett. Szlovéniában, hiperrealista festészettel, rajta kívül csak France Berčič – Berko foglalkozott. A hiperrealizmus egy nagyvárosi stílus, és mint ilyen, elsősorban Amerikára volt jellemző. Mesarič, aki akkoriban nem ismerte az amerikai festők műveit, hisz nem láthatta őket se eredetiben, se művészi reprodukcióikon, saját hiperrealizmusát spontán módon, a hiperrealizmusukat elsősorban az ottani absztrakt expresszionizmussal és konceptualizmussal szembeállító amerikai művészektől függetlenül alakította ki.

Franc Mesarič: Okno (Most čez kanal) / Ablak (Híd a csatornán), 1977, akril vásznon, 140 x 150 cm, a Muraszombati Galéria gyűjteményéből, fotó: a Muraszombati Galéria archívuma (szerző: Tomo Jeseničnik)

A XX. század 70-es éveinek elején Franc Mesarič Muraszombat arcait festette. Pontosan úgy, ahogy műterme, lakása vagy munkahelye, a Muravidéki Nyomda ablakából látta, ahol grafikus tervezőként dolgozott. A város olyan pontjait is megörökítette, melyek akkoriban az épített környezet új létesítményei voltak, s amelyekkel Muraszombat lakói nap mint nap találkoztak, ezért városuk azonosító és tájékozódási pontjainak kezdték őket tekinteni. Mesarič ekkoriban festett képein e jelenetek következetesen úgy vannak beállítva, mintha egy képzeletbeli ablakon keresztül látnánk őket. Érdeklődését a városnak a – látszólag jelentéktelen – pontjai keltették fel, mint például a lottózó, a vasútállomás, a vendéglői enteriőrök, a modern városi lakótömbök és az áruházak kocka alakú épülete. Ezek olyan mindennapi, megszokott helyek voltak, hogy az embernek föl se tűnt a velük való közvetlen találkozás. Amikor a város e pontjait egy kiállításon kiállított festményen látták, a nézőknek úgy tűnt, mint először látnák őket.

A Mesarič műveiben ábrázolt városi életképek totálisan elidegenedett, magányos és barátságtalan hangulatot tükröztek. A festő a képein a valóságot nem mechanikusan olyannak festette le, amilyen volt, hanem megalkotta a valóság saját értelmezését és elképzelését. Az amerikai hiperrealistáktól eltérően Mesarič képeit nem festékszóróval hozta létre, hanem akrilfestékkel és ecsettel festette, az egyenes szegélyek festése során pedig ragasztószalagot használt. Ennek eredményeképpen festményein az önmagukban egyébként kisméretű épületek és a környezet monumentális hatást keltett, mintha valami amerikai nagyváros, nem pedig egy Mura-vidéki kisváros látványa lenne.

Franc Mesarič: Orka, 1970, akril vásznon, 150 x 145 cm, a Muraszombati Galéria gyűjteményéből, fotó: a Muraszombati Galéria archívuma (szerző: Tomo Jeseničnik)

Mesarič az embereket, ha egyáltalán vannak a képén, a lottózók és vendéglők enteriőrjébe, tehát olyan környezetbe helyezi, amely nem az otthonuk. Az emberi arcokat üresen hagyja, amivel lelki kiüresedettségüket ábrázolja. A vendéglők hangulata kifejezetten gyászos, egyáltalán nem olyan, mint ahogy egy igazi vendéglőhöz illene. Képein az emberi alakok szinte látomásnak tűnnek. Hiperrealista festményein nincs természetábrázolás, illetve éppenséggel a természet hiánya ötlik szembe. E képeknél nem tudunk szabadulni az érzéstől, mintha lenne itt még valaki rajtunk kívül, aki a városi vendéglők látványát valami távoli képernyőn figyeli, melyen a rejtett kamerák statikus felvételei láthatók. E képek láttán olyan érzésünk támad, mintha megfigyelnének bennünket, mintha mindig ott lenne mellettünk egy láthatatlan személy. Az ablak egy élettelen szem, amely mindkét irányba nézhet – egyszerre bentről kifelé, és fordítva is.

A 70-es évek vége felé Mesarič épp akkor zárta le hiperrealista korszakát, amikor szélesebb körben is ismertté és elismertté vált. Ő azonban úgy érezte, hogy e stílus folytatása ugyanannak a mintának az ismételgetése lenne, ez pedig a festőt nem érdekelte. A festés számára az ismeretlen fölfedezése volt, és érezte, hogy valami újba kell kezdenie. És ez minden korszakára jellemző volt. Amikor egy stíluson belül elment a végsőkig és amikor úgy érezte, hogy ezeken a kereteken belül már semmi eredetit és inspiratívat nem tud alkotni, lezárta a korszakot. Mesarič hiperrealista opuszáért akkor kapta a legnagyobb elismerést, amikor France Berčič – Berkóval együtt meghívták a budapesti Ludwig Múzeumban 2011. szeptember 14. és 2012. január 15. között az Édentől keletre. Fotórealizmus: Valóságváltozatok című, az amerikai és kelet európai hiperrealista művekből rendezett kiállításra.

Mesarič a XX. század 80-as éveiben nyírfákkal és borostyánnal teli képeket kezdett festeni, melyeken, akárcsak egy tasiszta festményen, az egész vásznat apró, vibráló zöld, piros, kék és fehér foltocskák borították. Mesarič Nyírfái és Borostyánjai a festő műtermének enteriőrjét is betöltik. Ezt a korszakot a különböző assemblage-okkal, majd geometrikus absztrakciókkal való kísérletezgetés követte, ami a XX. század végére lecsendesedett és az egymást metsző síkok ritmusában lelt megnyugvásra. A pannon láthatár töretlen, egyenes, fájón nyugtalanító vonalát a művész úgy semlegesíti, hogy megsokszorozza, és így ad neki egy sajátos ritmust, ami nem elveszettséget, idegenséget és magányt sugall, hanem a horizontot mintává tagoló színes sávok ismétlődése az önkéntes magányt a festőnek a világban történő nyugodt elmélyedéséhez szükséges elengedhetetlen feltételeként tételezi. E képeken a megfestett téma monumentális és komoly mozdulatlanságában nyugalomra lel. A táj mintákká és ornamensekké absztrahálódik. Nem véletlen, hogy a művész e síkságokat ábrázoló festmények némelyikének az Ikon címet adja.

Franc Mesarič: Fürdőző, 2010, olaj vásznon, 182 x 107 cm, a  Lendvai Galéria és Múzeum gyűjteményéből, fotó: GML (fotó szerzője Dubravko Baumgartner)

Mesarič, aki gyerekkorában tengerész szeretett volna lenni, a 2004-ben festett Fürdőzők című ciklusával végre megérkezett a vízpartra. Bár ez nem az Újvilág partja, de nem is a nyaralások során megismert tengerpart. A Mesarič által ábrázolt parton semmiféle önfeledt vakációs zsibongás, könnyed csevegés és gondtalan heverészés a strandon nincs. Ezen a parton nyoma sincs életvidámságnak, itt a végleges búcsúnak lehetünk tanúi. Az alakok elbúcsúznak és a holt tenger tükre fölött megteszik utolsó gesztusaikat, vagy a nézőnek hátat fordítva egyszerűen eltűnnek a tengerben. Maga a tenger is élettelen, ragacsos massza, mintha a nedves betontengerbe a múlt század hetvenes éveinek városi kockaépületeit darálták volna bele.

Mesarič esetében nem életörömről (joie de vivre), sokkal inkább az életről és a halálról, és ezek folytonos egymásba történő átmenetét tükröző mélabús elmélkedésről van szó. A fürdőzőket ábrázoló képeiből nyomasztó feszültség árad. Nem fedezhető fel rajtuk semmilyen mozgás, de nyugalom sem. A festményén lévő alakok között – ha többen vannak – nincs semmiféle kommunikáció. A hangulatra nyomasztó csönd telepszik. Függetlenül attól, hogy ezek az emberek pillanatnyilag mivel vannak elfoglalva, valójában csak rezignáltan bámulnak maguk elé, míg testük lassan alámerül a vízben. Az utolsó pillanat a végleges megsemmisülés előtt. A Mesarič műveire a XX. század 80-as és 90-es éveiben oly jellemző életöröm és az élet iránti csodálat ekkorra teljesen eltűnt. Újra ugyanazt az elidegenedettséget és magányt láthatjuk, ami hiperrealista korszakát jellemezte.

E módszer célja, hogy a festő vizuálisan elérje a nézőnek az ábrázolt alakkal történő azonosulását, aki ezáltal pontosan ugyanabba a helyzetbe kerül, mint a kép modellje, és ugyanazt látja, amit ő „lát”. Mesarič Fürdőzők című ciklusában a festő meditációjának témája ugyanaz, csupán más, kétségekkel teli módon van kifejezve, ami semmilyen vígaszt nem nyújt számára, sőt festői létét még jobban megkeseríti. Alakjai nem önszántukból gyalogolnak bele a néma betontengerbe, hanem mert ezt valamilyen automatizmus és belső szükséglet által vezérelve kell megtenniük. A parton üldögélő alakok a távolba merednek és várják, hogy ők is sorra kerüljenek és belegázoljanak ebbe a sápadt, élettelen tengerbe.

2007 végén és 2008 elején Mesarič megalkotta a Trampolinisti (Trambulin-versenyzők) című sorozatot, amely lényege szerint még a Fürdőzők ciklusba tartozik. Ebben az új sorozatban a tengerpart „másik” oldalát mutatja be, amely már nem a tengert ábrázolja, hanem a szintén a nyaraláshoz kapcsolódó, általában a parton elhelyezett tárgyakat és tevékenységeket. E motívumok sem a felszabadultságról és játékosságról szólnak, hiszen a festő ebben a sorozatában is elsősorban az élet illékonyságát ábrázolja.

Franc Mesarič: Spomin na ravnico / A síkság emléke, 2012, olaj vásznon, 171 x 100,5 cm , a  Lendvai Galéria és Múzeum gyűjteményéből, fotó: GML (fotó szerzője Dubravko Baumgartner)

Mesaričnak a XXI. század második évtizedében festett képei arról a modern világról tanúskodnak, amely a művész számára teljesen idegenné vált, már képtelen a jelen iránti bármilyen megértésre vagy szimpátiára. Utolsó festményein olyan könnyezőpálmák (monsztérák) tűnnek fel, melyek antropomorfizmusa a rideg magány érzését kelti bennünk. Úgy tűnik, mintha leveleikben – falra vetülő árnyékok gyanánt – fenyegető szörnyek baljóslatú alakja rajzolódna ki. Az otthoni könnyezőpálmák így valóban szörnyekké (monsters) válnak. A fény mellett, amely e növényeket tönkreteszi, kiszárítja és leveleit összegyűri, összesodorja, s ezáltal létüket teljesen ellehetetleníti, ráadásul a bogarak is veszélyeztetik őket. Mesarič napraforgói sem fordulnak a fény felé, hanem ott maradnak elfeledve a mezőn, ahol elhagyatottságukban lassan, de biztosan elpusztulnak. Még a tetőn dolgozó tetőfedő alakok között sincs semmiféle kommunikáció, jóllehet munkájuk természetéből kifolyólag együtt kellene működniük. A Leonardo Vitruvius-tanulmány című rajzán ábrázolt férfi, mint a négyzetbe és körbe belerajzolt emberi test ideális méretarányainak és harmóniájának szimbóluma, Mesarič képén jobb kezével öngyilkosként nyomja a pisztolyt halántékához, és így az ideális méretarányok és harmónia helyett a lélek diszharmóniájáról és kiegyensúlyozatlanságáról tanúskodik. Az utolsó korszakában festett képein vasútállomások jelennek meg, ugyanakkor a festő figyelme nem közvetlenül a vasútállomásra irányul, hanem az ismeretlen utasokra, akik egy vonat indulására várnak, ami sohasem fog elindulni, és az olyan vonatra várakozókra, amely sohasem érkezik meg.

Utolsó festményeiből már nem sugárzik optimista és győzedelmes energia, mivel az átfordult saját ellentétébe, szinte teljesen elpárolgott, csupán elégedetlenség és kétely maradt utána. E műveken nem a divatos borúlátás, hanem a széthullás és az értelem utáni vágy látható mind a létezés, mind pedig a festészet vonatkozásában. Ezek a képek, a szó valódi értelmében olyannyira pesszimisták, hogy szinte arra a téves állításra sarkallhatnának bennünket, hogy nincs remény. Ugyanakkor a művészet értelmére vonatkozó pesszimista felhangoktól és kételyektől függetlenül biztosak lehetünk abban, hogy Mesarič hatalmas és magas művészi színvonalú életműve nem létezne, ha nem lett volna meg benne az alkotás iránti alázat, az alkotóerő és alkotóvágy, valamint a nehéz időkben történő kitartás. Ezek pedig olyan dolgok, amelyeket a teljes pesszimizmusban és értelmetlenségben semmikép sem lehet felfedezni.

dr. Robert Inhof
művészettörténész, a Muraszombati Galéria igazgatója