Zsinagóga, temető, zsidóság

A főként urbánus központokban letelepedett zsidóság Lendván (1955-ig Alsólendva) a gazdaság és a lendvai polgárosodás fontos tényezőjét képezte, erről tanúskodnak a lendvai Főutca létesítményei is. Egyébként Lendván maradt fenn a muravidéki zsidósághoz fűződő legtöbb emlék.

1867 után, amikor Ausztria és Magyarország között szorosabb lett a kapcsolat és megalakul az Osztrák-Magyar Monarchia, Lendva kerületi központ lett, ennek következtében a város gyors, ugrásszerű fejlődésnek indult. A polgárosodás jelei az alábbiakban mutatkoztak meg: a közjegyzőség, bíróság, takarékpénztárak, tűzoltó egyesület, polgári iskola, utcai megvilágítás, vasút, szálloda, esernyőgyár, téglagyár, stb.

A városi lakosság nemzetiségi és vallási tekintetben nagyon heterogén volt. A katolikusok mellett szép számban éltek evangélikusok, a 18. század második felétől pedig elkezdődött a zsidóság letelepedése is. Jelentős és befolyásos zsidóközösség alakult ki.

A zsidók kereskedők, kisiparosok, vendéglősök, orvosok, takarékpénztárok alapítói, ipari üzemek tulajdonosai, ügyvédek és a város befolyásos, gyakran vezető személyiségei voltak. A lendvai polgárosodás fénykorának vezető személyiségeit jelentették.

1866-ban, Schacherlesz Mózes rabbi szolgálata idején kezdték meg a ma is álló zsinagóga építését, amely a maribori zsinagóga mellett egyetlen még ma is létező zsinagóga Szlovéniában. Az egyszerű, de csodálatos egyemeletes monolit épületet mintegy négyzetalapon sátortető fedi, homlokzatát pilaszterek és a tető alatti konkáv koszorú tagolják.

A zsinagógában 80 ülőhely volt a férfiak számára és a galériarészen pedig 60 a nők számára. Jelenleg a zsinagóga belsejét a galériát támasztó hat aranyozott hornyolt vaspillér díszíti korinthoszi oszlopfővel.

Az eredeti berendezésből csupán az óra maradt fenn. Szakrális létesítményként a zsinagóga 1944-ig működött, amikor a zsidók elhurcolását követően megszűntek a vallási szertartások.

Az évtizedes degradálást követően a 20. század 90-es éveiben a zsinagógát felújították és jelenleg kiállító- és rendezvényteremként működik. A zsinagógában megtekinthető a lendvai zsidóságot bemutató állandó kiállítás.

A zsinagóga közelében 1850-ben zsidóiskolát alapítottak, amely 1921-ig működött. Az épületben lakást rendeztek be a rabbi részére. Az épület állaga folyamatosan romlott, míg a 90-es évek végére romba dőlt. Az utolsó tanítónő Brünner Hermina volt, született Löwenstein, akinek sírkővel megjelölt sírját a lendvai zsidótemetőben találhatjuk Hosszúfaluban.

A zsidók halottjaikat 1850-től temették ide, a temetőt 1880-ban kibővítették, ezt követően megépítették a halottasházat is. Muravidéken ez az egyetlen, épségben fennmaradt zsidótemető. A Jeruzsálem felé néző sírköveken latin és héber betűs írással tipikus zsidónevek találhatók.

A temető gondozott és rendezett, holott a lendvai zsidóságnak ma már rég nincsenek leszármazottai. Ennek következtében a virágok és a gyertyák helyett a zsidó sírokon elhelyezett kavicsok is megfogyatkoztak.

A zsidóság életvitele elválaszthatatlanul összefüggött a vallással, az erkölcsi parancsolatokkal, a rituáléval és az előírásokkal.

Az alsólendvai zsidóság is nagy hangsúlyt helyezett a közösséghez való tartozásra és az élet bizonyos részleteiben (étkezés, iskola, vallási szertartások, ruházat) különböztek másoktól. Fontos volt számukra a képzettség, tehát a közösség számos tagja főiskolai végzettséggel rendelkezett, és ennek következtében a városi közéletben a jelentős funkciókat töltöttek be.

Mint a muravidéki zsidóság többsége a 2. világháború előtt a lendvai zsidóság is neológ volt, noha az 1. világháború előtt a városban néhány ortodox zsidó család is élt, de ezek az évek során asszimilálódtak. A társalgási nyelvek között a magyart, a németet és a horvátot beszélték zömmel.

Az 1941-es megszállást követően a lendvai zsidóság is zaklatásoknak volt kitéve, elvették tőlük a kisipari tevékenységükhöz és foglalkozásukhoz való jogosultságukat, 1944. április 1. pedig a dávidcsillag viselésére kényszeríttették őket. 1944. április 26-án a magyar csendőrség parancsára jelentkezniük kellett a zsinagógában, másnap elvitték őket egy hosszú útra, ahonnan nem volt visszatérés – Auschwitzba!