Date posted: 22. 09. 2011 | Category: ELŐZŐ

Nyolc kortárs horvát művész

A kiállítás megnyítása: 2011. szeptember 23-án, 13.00 órakor.
A kiállítás 2011. november 13-áig tekinthető meg.


MEGHÍVÓ

A Galéria-Múzeum Lendva tisztelettel meghívja Önt és kedves ismerőseit a
NYOLC KORTÁRS HORVÁT MŰVÉSZ
c. kiállításának megnyitójára, amely 2011. szeptember 23-án pénteken, 13.00 órakor lesz a lendvai várban.

A jelenlévőket Franc Gerič, a Galéria-Múzeum Lendva igazgatója köszönti, majd a kiállítást Milan Bešlić, képzőművészeti kritikus méltatja.
A kiállítást Ivan Perhoč, Muraköz Megye ispánja, és mag. Anton Balažek, Lendva Község polgármestere nyitja meg.

Kiállítanak:
Petar Barišić, Peruško Bogdanić, Kažimir Hraste, Kuzma Kovačić, Vatroslav Kuliš,
Željko Lapuh, Igor Rončević, Antun Boris Švaljek

Zenei program: „Pomurje” Horvát Kultúregyesület, Lendva

A kiállítás 2011. november 13-áig tekinthető meg.


A KIÁLLÍTÁSRÓL

NYOLC MODERN HORVÁT MŰVÉSZ

A modern művészet egyik ismert fő jellemzője a nyitottsága az új médiumok felé. E nyitottság másutt részletesen taglalt sokféle megjelenési módjára, formájára és intenzitására itt terjedelmi okokból csak hivatkozni tudunk. Kritikai elemzések, recenziók, esszék és tanulmányok sora emeli ki ezt a nyitottságot és hangsúlyozza, hogy a művészek mekkora alkotó erővel érvényesítik saját hangjukat az új médiumokban. Az új médiumok, valamint eljárások, anyagok és eszközök keresése új művészeti gyakorlatot alakított ki, amely polivalens szerkezetét új ontikus és esztétikai értékek és a kifejezésmód különleges szabadsága alakítják. Ez a szabadság és a rá jellemző plurális kommunikáció adja a modern és különösen a kortárs művészet fő jellemvonását, amely már a XX. században kirajzolódott és a XXI. század második évtizedében, azaz napjainkban, egyre markánsabb formát ölt. Ezt az alkotói szabadságot azért hangsúlyozzuk, mert erősíti a tézist, amely szerint a szellem szabadsága a művészet alapvető lényege. A médiumok heterogén kavalkádjában ez a szabadság formálja a művészet nyelvét, és nem csupán egyetlen esztétikai koncepció és egyetlen alkotói elv mentén, hanem az alkotó megnyilvánulások konkrét művészekhez köthető tarka sokszínűségét átszövő karakteres vonásokban, amelyek hiteles megjelenési formaként alakultak ki és váltak elfogadottá az új médiumokban. Számos és sokféle példával szemléltethetnénk a kortárs művészet különböző megjelenési formáit, a generációs „hullámoktól”, a témaváltásokon és „stílusáramlatokon” át egészen az alkotóközösségekbe tömörölt szerzők műveiig, amelyek mind új értékekkel kavarták fel és hozták élő mozgásba a művészeti életet. Természetesen nem feledkezhetünk meg a nagy művészi személyiségekről sem, akik a korszakuk asztalára letett műveikkel és és más formákban is hozzájárultak a modern művészet esztétikai értékrendjének és szerkezetének átformálásához. Talán elegendő emlékeztetnünk a Mrkonjić által „mérföldköveknek” nevezett jeles eseményekre, különösen azokra, amelyek döntő szerepet játszottak a horvát művészet formálásában a XX. század második felében: EXAT 51, Gorgona, Murtić „Amerikai élménye”, a Stančić – Vaništa kiállítás, az „Új tendenciák”, „Biafra”, stb.

Ez a gyakorlat az ötvenes, hatvanas és részben hetvenes évek után a művészeti és társadalmi sokrétűség más dimenzióiban folytatódott, éppen azokban az években, amikor megjelent a művészek egy kiemelkedően fontos, és kiállításunkon csak részben képviselt generációja.

E művészekről akkoriban sokat beszéltek, kritikákat, elemző áttekintéseket és monográfiákat írtak, műveikből tematikus – és problémás – kiállításokat rendeztek, minden esetben hangsúlyozva művészi és társadalmi mondanivalójuk mély rétegezettségét és bonyolult összefonódottságát létrejöttük időszakának kontextusában. Ez különösen vonatkozik a 70-es és 80-as évekre, amikor ezek az alkotóművészek elkezdték kialakítani és a művészet élő nyelvén kifejezni egyéni arcukat és viszonyukat a hagyományokhoz és a modern értékekhez. Ez a viszony alapvetően dialektikus jellegű, ahol a hagyomány nem idejétmúlt történelmi tény és érinthetetlen tekintélyű örökség, hanem interaktív párbeszéd és kreatív folyamat, amelyben a művész ezen értékek szerint alkot. Emellett az így értelmezett hagyományban felismerhető egy másik érték is, amely a kifejezési forma (kép, szobor, rajz, stb.) keretében működik, és amely napjainkban is aktuális és élő. Az alkotó ezzel pontosítja álláspontját, hogy elfogadja a régit, de nem veti el az újat, „kiradírozza” a kettő közötti határvonalat, amelyet formalisztikusnak és relativisztikusnak tekint, és nem veti el, hanem a művészi kifejezés új formájának tekinti a modern médiumokat, átvéve és beépítve azok értékeit saját alkotásaiba. Tagadhatatlan tény, hogy ez a generáció szoros figyelemmel kíséri a kortárs művészet fejleményeit, különös tekintettel közvetlen környezetére és az ott zajló eseményekre Horvátország és Európa múzeumaiban és galériáiban, könyvekben, katalógusokban és magazinokban, valamint a mainstream médiákban, amelyek világnézetüket és művészi meggyőződésüket formálják.

Ez a generáció a hagyományok és a hagyományos kifejezési eszközök iránti fokozott érdeklődésével és egyéni viszonyulásával más olvasatot ad ezeknek az értékeknek a nagy elődök stílusjegyeinek idézésével vagy a témasablonokra való közvetlen utalással és a történelmileg értelmezett tartalmuktól való elhatárolódással, a problémamátrixok asszociatív „zanzásításával”, a hagyományos értékek „dogmatikus” értelmezésének ironizáló elvetésével, a történelmi kontextus metaforizálásával, és más módokon. Az értelmezési módok változásával párhuzamosan megváltozott a hagyománnyal folytatott alkotó párbeszéd vezérlő elve is. Az alkotók kézjegyét viselő párbeszédformákat a horvát képzőművészeti élettel foglalkozó kritika már az 1970-es és 80-as, de főleg a 90-es években felismerte, és a kortárs művészethez való értékes hozzájárulásnak tekintette. A közel azonos korú művészek közül sokan nem fogadták el tokkal-vonóval a hagyományos képzőművészeti médiákat, még kevésbé tekintették magukra kötelezőnek ezek tematikusan „kanonizált” tartalmát, akadémikus megközelítését és értelmezési módját, hanem mindenekelőtt lehetőségnek tekintették őket új szellemi terek nyitására új képzőművészeti értékek mentén és új kifejezési módokkal a meglevő eszközök és lehetőségek keretein belül. Meg kell jegyezni, hogy a hagyományos értékek elfogadása nem jelentette azt, hogy ezekre saját programként hivatkoztak volna, és a hagyományhoz való egyéni viszonyulásukat nem verték nagydobra alkotói kiáltványként. A hagyományos értékekre hivatkozva egyben saját álláspontjukat is kifejtették, illetve egyéni hozzáállást alakítottak ki ezekhez, elhatárolódva a divatos esztétikusoktól – főként azoktól, akik agresszív radikalizmussal kitépték gyökereiket a múlt örökségének táptalajából. Érdekes ellentmondás, hogy egyes művészek, noha támadták ezt a művészetet, mégis felhasználták azt saját munkájukban.

Ilyen művészeti és társadalmi környezetben nőtt fel ez a művészgeneráció, amelyet kontextuális megközelítésben a múlt század 70-es és 80-as évtizedében jelentkező új költészet főszereplőjeként mutatunk be. Ennek a nagyon fontos és összetett időszaknak arról a szegmenséről készítettünk most portrésorozatot, amelyikben az akkor fiatal művészek itt bemutatott generációja egyre világosabban bontakoztatta ki egyéniségét. A kiállításon szereplő művészek kiválasztásával nem volt célunk az, hogy „beskatulyázzuk” és a generációs kontextusból kivegyük a művészi egyéniségeket, szerzői egyediségük hangsúlyozása végett.

Inkább egy „szüzsében” próbáljuk itt bemutatni, hogy az ő hozzájárulásuk is része a művészi heterogenitás közös nevezőjének, egy társadalmilag hálátlan kontextusban, ahol a generációhoz tartozó többi művész ugyanannyit tett le az asztalra ezekben az évtizedekben, csak másként. Ezen az impozáns listán egyformán fontos művek szerepelnek Dalibor Jelavić, Zlatan Vrkljan, Željko Kipke, Nina Ivančić, Duje Jurić, Damir Sokić, Matko Mijić, Ante Rašić, Dalibor Stošić, Mirko Zrinšćak, Zoltan Novak és hasonló kiemelkedő művészek neve alatt.

Mindazonáltal a társadalmi és művészeti kontextusban talán joggal összgenerációsnak tekinthető áttekintésünk kimerítőbb kritikai elemzést és szélesebb elméleti expozíciót igényelne, ami viszont sajnos szétfeszítené témánk és kiállítóterünk kereteit. Ez a téma megérdemelné, hogy szélesebb kontextusban és többféle szempontból vitassuk meg, hogy jobban megértsük azt az időszakot, amely megszülte a művészek új generációját. Erre a vitára és elméleti megalapozásra azért is szükség lenne, hogy a mai szempontból nyerjünk történelmi rálátást a tárgyalt időszakra és ilyen megközelítésből értékelhessük a korszakot és a benne született műveket. A művészek alkotási folyamatát ugyanis nem kizárólag esztétikai szempontok vezérelték, hanem társadalmi, szociális, és különösen politikai szempontok is. Az akkori totalitárius kommunista társadalom egyes „fázisaiban” ugyanis a politika „irányelvezte”, érett fázisaiban pedig egyenesen előírta az „alkotói kritériumokat”, amelyekkel kitermelte saját „esztétikai” értékeit és „művészeit”. Az időszak kérdéseinek és problémáinak pontosabb megértéséhez legalább is zárójelben utalnunk kellene a különféle médiumok (film, irodalom, színház, magazinok, egyre inkább az elektronikus média, az új művészeti mozgalmak és irányzatok, a tematikus és problémás kiállítások, aktuális elméletek, stb.) szerepére az akkori generáció világnézetének és esztétikai értékrendjének kialakításában.

A modern művészet e multimédiás szerkezetében különösen értékes azoknak a művészeknek a hozzájárulása, akik műveiket a hagyományos értékek mentén, hagyományos kifejezési módokon (festészet, szobrászat, rajz, stb.) hozták létre. Ők nemzeti kontextusban bár, de egyetemes premisszák alapján alkották meg esztétikai értékeiket, és ezért műveikben a nemzeti összetevő csak érintőleges szerepet játszik. A szerzői kifejezésmód ugyanis expliciten művészi, és elsősorban ez határozza meg a jellegét – a nemzeti jegyek csak utána következnek. Ezzel azt kívánjuk mondani, hogy a bemutatott művészek alkotásai nemcsak nemzeti kontextusban váltak elfogadott és befogadott értékké, hanem minden más összefüggésben is, mert elsősorban képzőművészeti alkotások és így is kell őket értelmezni, „lefordítás” nélkül. Minden más nemzeti kultúra is sajátjaként ismeri el és fel őket, mert modernek és egyetemesek. Kiállításunk leginkább egy „pillanatfelvételhez” hasonlítható, és az itt szereplő művek a kortárs horvát művészet szerves részei és egyben a heterogén európai képzőművészet építőelemei.

A kiállításunkon szereplő Antun Boris Švaljek művei már a 70-es években elismerésre leltek a kritikusok körében. A művész egyedi képzeletgazdagságával és kétségkívül magas szintű rajzkészségével a közönség figyelmét is magára vonta, először nagy országos és nemzetközi képzőművészeti seregszemléken és kiállításokon, biennálékon, triennálékon, majd kollektív és végül egyéni kiállításokon.

A grafikus, festő és szobrász Švaljek kifejezetten a hagyományokra és hagyományos formákra épít, ezeknek az értékeknek az egyik legkiemelkedőbb képviselője a modern horvát művészetben, és közvetlen folytatója a Krsto Hegedušić, Nives Kavurić-Kurtović és más nagy horvát festők nevével fémjelzett irányvonalnak. A barokk hagyományokat a szürrealizmussal és a pop-poézissel játszi könnyedséggel ötvöző művei különleges képzelőerőről és irigylésre méltó grafikusi és festői készségről tanúskodnak.

Željko Lapuh festő egy alkalommal a „formák családjába” tartozónak nevezte munkáját, amivel egyrészt tömör és kifejező nevet adott művészetének, másrészt pontosította annak egyik alapvető meghatározó tényezőjét. E tekintetben Željko Lapuh a horvát festők által is gazdagított nagy európai festészeti örökség folytatója. Ez a kivételes készségekkel megáldott festő az elmúlt évtizedekben több méltán híressé vált ciklussal tett tanúságot metafizikus költészetbe ágyazott egyéni látásvilágáról. Lapuh sajátos tér- és időérzéke kozmikus világot alkot, amelyben egzisztencialista hatóerők tragikus és abszurd jelenetekbe kényszerítik a létet, ahol az emberek elvesztik egyéniségüket és létük értelmét, és Musilovot idézve „semmilyenné” válnak.

Igor Rončević festő a hetvenes években jelent meg a horvát képzőművészetben. Ez az az időszak, amelyet leginkább a híres „transzavantgard” uralt. Arról a művészeti irányzatról van szó, amely ellenállhatatlan energiával újította meg az európai festészetet, és győzelmi díszmenetben szorította ki (átmenetileg!) a minimalista és koncepciós művészet termékeit a nagynevű galériákból és kiállításokról. Ebben az összefüggésben Igor Rončević festészete azért is kiemelten fontos, mert horvát festőként szinte egyedül szerepel Achile Bonitto Oliva igen szigorú válogatási elvek szerint összeállított listáján is. Igor Rončević festészete legtömörebben talán párbeszédként határozható meg, amely a teret igyekszik összekapcsolni a jellel, s amely egyensúlyában az „erő” nem szemantikusan vagy szimbolikusan, hanem képiesen dominál, ezekkel az értékekkel alkotja meg műveit, és amelyeket így ezek határozzák meg.

Vatroslav Kuliš többször kijelentette, és ezt Igor Zidić is idézi a festőről szóló monográfiájában, hogy magát több szempontból is a nyolcvanas és – a festészetileg nagyobb kihívást jelentő – kilencvenes évek költészete festőjének tekinti… amivel a könyv szerzője is kiemelte azt az időszakot és kontextust, amelyben mi is igyekszünk őt olvasni. Kuliš festészete azonban nem reked meg ebben az időszakban, hanem folyamatosan fejlődik, szélesebb összefüggésekre és új irányokra talál. Ezek közé tartozik például a színpompás nemzeti irány, amelyhez Dulčić és Murtić is csatlakozott, valamint az az európai és amerikai irány, amely expresszionista és geszturális alapelveiből kiindulva Kuliš teljesen egyéni műveket alkotott, amelyek ezen irányzat legkiemelkedőbb festőjévé tették a kortárs horvát képzőművészetben. Ezeket az ismertetőjegyeit Kuliš ciklusokban problematizálta, amelyekben művészetét új – elsősorban festészeti, másodsorban szimbolikus és költészeti – felismerésekkel mélyítette tovább.

Ezek a festők új témát nyitnak – a képekét – amelyet kitartóan és következetesen követnek, hálás és hálátlan kontextusban egyaránt, megerősítve azt a tézist, hogy a kép kimeríthetetlen szellemiségű képzőművészeti médium.

„Aktualitása ellenére” – Gottfried Böhm észrevétele szerint – „a képekről folytatott vita nem épülhet elhamarkodott diagnózisokra és receptekre. Amikor mindenki – vagy csaknem mindenki – „képekről” beszél, amelyek a legkülönbözőbb diszciplínákat tárták fel, meg kell állapodnunk a premisszákban. Ha tényleg létezik a „fordulat a kép felé”, amit az iconic turn fogalma takar, akkor nem csak a napi és felszíni jelenségek számítanak, hanem kultúránk alapvető feltételezései is. Ebben az értelemben kívánom megvitatni itt a következő tézist: a képeknek saját, csak rájuk jellemző logikájuk van.”

Ez a képekről szóló megfigyelés más vizuális médiákra is alkalmazható, mert logikája érvényes minden médiumra, amelyben a művész lelki-szellemi élményeit vizuális formában fejezi ki.

Peruško Bogdanić szobrász formáit a modern európai és horvát klasszikusokra, a mediterrán örökségre, és posztmodern premisszákra építi. Alapjellemzőit tekintve Bogdanić szobrászata kifejezetten modern kifejezésmód, amely hozzáértően és kifinomultan, s ugyanakkor szilárdan kapcsolódik a szobrászat hagyományos felfogásához. Ez a jellegzetesség végigvonul a szobrász teljes munkásságán, amelynek változásait képzeletdús morfológiai variációkban érhetjük tetten, már a 70-es években, amikor Bogdanić alkotói profilja kialakul, de különösen a 80-as években, amikor a kritika (f)elismeri hozzájárulását a kortárs horvát művészethez (lásd Zvonko Maković szerző „Más szobrászat” kiállítását). Peruško Bogdanić 2009-ben és 2010-ben készült legújabb „Sakk matt lakk” című szoborciklusa a művész eddigi gyakorlatára épül és megerősíti posztmodern művészeti koncepcióját. A minimalista költészettel rokon utóbbi ciklusban a szobrász kultivált formákat rendez képzeletdús változatokban függőleges rendbe, környezeti komponensekkel hangsúlyozott térben.

Petar Barišić szobrai a redukcióról, a szintézisről és az elemi kifejezésmód tömör diskurzusáról szólnak, amit a kritika már a nyolcvanas években felismert, amikor a művész letette névjegyét a horvát művészi élet asztalára.

Ezeket az alapjellemzőket látjuk viszont az elmúlt évtizedben született számos művében is, amelyek a legizgalmasabb kortárs horvát szobrászok sorába emelték. Barišić kivételes felkészültséggel ontja a képzőművészeti diskurzust problematizáló formákat a legkülönbözőbb anyagokból: fémből, fából, bronzból, plexiüvegből, LED diódákból és sok másból. Ezzel az eljárással morfológiailag feszes tematikus egységet képez a kiállítási térben, amely maga is az alkotás része. A 2008-ban a zágrábi Művészeti pavilonban kiállított „Fehér” nevű térspecifikus szoborinstalláció egy részét a szerző „átvariálta” a lendvai Múzeumgaléria kiállítási terére. Ebben a nagy projektben a szobrász tágas témát nyitott a kockával, illetve a fehér kocka fogalmával, lenyűgöző relief és térbeli struktúrákat alkotva, amelyben minden „egység” egy-egy szemantikus mezőt tömörít „szóvá”, majd a szavak áttekinthető variálása többszintű szimbolikus és költői jelentésű térbeli „szöveget” ír kimeríthetetlen mutációkkal és formaváltozatokkal.

Kažimir Hraste művei a szobrok belső terének problematizálására, illetve pontosabban szólva a belső és a külső tér ellentétének „kiaknázására” helyezik a súlyt. Ezt a feltáratlan és úgy tűnik végtelen témalehetőséget a szobrász kivételes következetességgel kutatta az elmúlt évtizedekben a legkülönbözőbb anyagokban: fában, fémlemezben, acéllapokban, bronzban, kőben, üvegben…

Itteni „Látott” című ciklusában ezt a nagy témát már kereken egy évtizede elkezdte még radikálisabban „boncolni”. Anyagválasztásával ugyanis a belső és a külső tér viszonyát különbségük átlátszó szoborformákba helyezésével és ezáltal „eltörlésével” problematizálta. Tudniillik a szobrász „nem anyagias” anyagokat használ: alumíniumot, vékony drótot, és főleg üveget, amellyel nem annyira létrehozza, mint inkább egyszerűsíti szobrait, asszimilálja a teret és annak anyagi összetevőit. Ezekben a szobrokban különösen fontos a mozgás, azaz a szobrok mobilitása a térben. Nem statikusak és mozdulatlanok, hanem dinamikusak és változóak, szétszedhetők és összerakhatók, központjuk nem csak bennük van, hanem mellettük is, körülöttük mindenhol, és szoborságukban egységes művészi valósággá válik a belső és a külső tér.

Kuzma Kovačić változatos szobrászművészeti munkásságának kezdete szintén a múlt század hetvenes éveire tehető, amikor műveit először tárta önálló és kollektív kiállításokon a horvát közönség elé. Már első műveivel felhívta magára a kritikusok és a szélesebb kulturális nyilvánosság figyelmét, és megmutatta, milyen finom érzékkel kezeli az anyagokat és a formák plasztikus értékeit.

Kovačić nagy tehetséggel alkot új formákat, és lenyűgöző találékonysággal adaptálja az elődei által létrehozott művészi értékeket. Különösen hangsúlyozza a tényt, hogy a keresztény szellemiség örököse, amelyben erős támaszra talált alkotó tevékenységéhez. Emellett a mediterrán térség kulturális örökségét is magáénak vallja. Az így meghatározott alkotói tér nagy szerepet játszik, és a fenti tény értékalkotó tényezőként működik a szobrász munkásságában. Bármennyire is meghatározták ezek az értékek a szobrász munkásságát a művész formatív éveiben és későbbi fázisaiban, absztrakt és figurális műveiben egyaránt, nem váltak kizárólagossá és nem szorítottak ki más értékeket. Itt elsősorban a játékosságra és a költői képzeletre gondolunk, amely a hagyományos szobrászi premisszák keretei között kel életre és ölt modern művészi formát.

A Nyolc modern horvát művész című kiállítással e szerzők élő hozzájárulására kívánunk rámutatni ahhoz a művészeti térhez, amely a modern művészet világszerte elismert ismérvei szerint „működik”.

Nyilván nem lehet egyetlen (szükségszerűen korlátozott) válogatásban teljes áttekintést adni kiemelkedő művészeinkről és izgalmas műveikről, de remélhetőleg sikerül felhívnunk a közönség figyelmét egy különösen jelentős szegmensükre. A hangsúlyt azoknak a XX. század 50-es éveiben született, most középgenerációs festőknek és szobrászoknak a bemutatására helyeztük, akik műveikkel a kortárs horvát képzőművészet legelevenebb és legizgalmasabb rétegét képviselik. Műveik kiállításával azt kívánjuk bemutatni, hogy tehetségükkel hogyan járultak hozzá a horvát képzőművészeti kultúra fejlődéséhez és szélesebb regionális, azaz európai elfogadásához.

Munkásságukat ma is magasra értékeljük és ezzel a lendvai kiállítással most a kortárs horvát művészet releváns értékeként a szlovén kulturális nyilvánosság elé tárjuk.

A kortárs horvát művészek alkotásainak legújabb válogatását annak a szlovén kulturális nyilvánosságnak mutatjuk most be, amellyel vállvetve hoztuk és hozzuk létre kulturális és civilizációs örökségünket a jövő számára. Hangsúlyozzuk, hogy közösek azok az európai értékeink, amelyeket hosszú, részben közös történelmük során népeink a társadalmi és kulturális élet szinte minden területén együtt alakítottak ki, miként azok a mai, modern értékeink is, amelyek Horvátország e nyolc kortárs európai művészének műveiben megjelennek.

Milan Bešlić, képzőművészeti kritikus

A fenti szöveg a kiállításmegnyító alkalmával kiadott színes katalógusban található meg. A kiadvány megvásárolható a lendvai várban.

Milan Bešlić 1953-ban, Horvátországban született, diplomáját a Zágrábi Egyetem Bölcsészkarán szerezte. Képzőművészeti és könyvkritikus, valamint esszéíró, cikkei különböző újságokban, szakmai folyóiratokban és az elektronikus médiumokban olvashatók. Szerzőként, a hazai és külföldi múzeumokban és galériákban, több mint száz kiállítást szervezett a kortárs horvát művészek alkotásainak bemutatására, a kiállításokhoz ő készítette a katalógusokat és a tanulmányokat is. A Horvát Rádió- és Televízió produkciójában készített dokumentumfilmeket horvát festőkről, szobrászokról és irodalmi alkotókról. Művei között találjuk Kuzma Kovačić azonos című szobrászati alkotásáról szóló, a Horvát haza oltára (Oltar hrvatske domovine) című könyvet. 2009-ben, a zágrábi AGM gondozásában, Giorgio Segato olasz képzőművészeti kritikussal és költővel együtt adta ki a JORDAN című monográfiát. Ugyancsak ő Jordan retrospektív kiállításának szerzője, amelyet a zágrábi modern művészetek galériájában, 2010-11-ben szerveztek meg. Bešlić a Galéria Fórumot bemutató 1969-2009 monográfia szerzője és szerkesztője, 2000 és 2005 között ennek vezetője, 2005 óta pedig Művészeti Tanácsának elnöke. Zágrábban él és dolgozik.


FÉNYKÉPEK A MEGNYÍTÓRÓL

otv_8_sodobnih_hrvaskih_umet_01 otv_8_sodobnih_hrvaskih_umet_02 otv_8_sodobnih_hrvaskih_umet_03 otv_8_sodobnih_hrvaskih_umet_04 otv_8_sodobnih_hrvaskih_umet_05 otv_8_sodobnih_hrvaskih_umet_06 otv_8_sodobnih_hrvaskih_umet_07 otv_8_sodobnih_hrvaskih_umet_08


FÉNYKÉPEK A KIÁLLÍTÁSRÓL

razst_8_sodobnih_hrvaskih_umet_13 razst_8_sodobnih_hrvaskih_umet_01 razst_8_sodobnih_hrvaskih_umet_02 razst_8_sodobnih_hrvaskih_umet_03 razst_8_sodobnih_hrvaskih_umet_04 razst_8_sodobnih_hrvaskih_umet_05 razst_8_sodobnih_hrvaskih_umet_06 razst_8_sodobnih_hrvaskih_umet_07 razst_8_sodobnih_hrvaskih_umet_08 razst_8_sodobnih_hrvaskih_umet_09 razst_8_sodobnih_hrvaskih_umet_10 razst_8_sodobnih_hrvaskih_umet_11 razst_8_sodobnih_hrvaskih_umet_12