SABINA ŠINKO: Emlékképek

Tisztelettel meghívjuk Önöket SABINA ŠINKO: Emlékképek című kiállításának megnyitójára, amely 2023. március 31-én, pénteken, 19.00 órakor lesz a lendvai zsinagógában.

A kiállítást Tanja Šimonka művészettörténész nyitja meg.

A zenei műsorban közreműködik Filip Gal.

ÉRTESÍTÉS: Az eseményt fotón és videón rögzítjük.

A KIÁLLÍTÁSRÓL

Emlékképek

Sabina Šinko opusát különböző, önmagukban logikusan lezárt egészek alkotják, amelyek összefonódnak, de egyúttal mégis külön-külön élnek. Gondolkodó és kutató szelleme már jó ideje a súlytalanul lebegő márványbőrű arcokon és titokzatos pillantásokon keresztül nyilvánul meg. Ezeken keresztül kutatja a kapcsolatokat – mind ­a mindennapiakat és személyközieket, mind pedig a társadalmiakat és kulturálisakat.

Sabina arcainak kifinomult visszafogottsága távolinak tűnik, de pont a művelt szűkszavúságuk az, ami megszólítja a nézőt. Az arcok kaleidoszkópját a reakciókészségünk fényében határozzuk meg jóindulatúnak, elvontnak, boldognak, szomorúnak, elmélyültnek, sóvárgónak, komornak, melegnek, csodálkozónak vagy borúsnak, azonban ezek az arcok mindannyiszor kitérnek előlünk, és mindig másként látjuk őket.

Az éteri hermetikus térbe helyezett arcok folyékonyan beleszövődnek a révület és az átható élesség egyvelegébe, amelyben a pszichológiai dinamikát a csend feszültsége és a visszafogott érzelmi töltés fokozza. Ez az alkotó személyes mitológiájából ered, és a tudattalan belső világairól és mágiájáról szóló asszociatív értelmezéseket tárja fel. A képzelet és az intim történet amalgamizációja egy végcél nélküli rituális utazás, és éppen ezért vet fel annyival több, a lét minden terjedelmét, a kiismerhetőt, az etikumot és az esztétikumot érintő kérdést.

Az első benyomás puha békességén túl nyugtalanságot, drámát, egyfajta pszichológiai naturalizmust sejtünk. A képzeletbeli és a reális, a múlt és a pillanat elkerülhetetlenségének az egymás mellé állítása nagy, átható szemű arcokkal, erős kolorittal és kiferdített vonásokkal szólít meg minket. Az arcokon keresztül a gondosan kiválasztott, a fantázia-előérzetek különböző, a szerzőre jellemző szokatlan kontextusaiban megjelenő jelképek és részletek „flashback” motívumokként jelennek meg. Festményeinek állandó eleme a (jel)képek és az allegóriák bestiáriuma, amely szorosan kapcsolódik a bábkészítéshez és bábjátékíráshoz is. Az állat a tudattalan mély rétegeinek az archetípusaként az elvek, valamint a szellemi és kozmikus erők szimbóluma. Ezeken keresztül a művésznő a modern ember értékrendjére és felülvizsgálataira reflektál, amelyek meglepő módon nem sokban térnek el az évszázadokkal ezelőttiektől és a más korokban megszokottaktól.

Az élet mindenütt jelenlévő, de tovatűnő fragmentumai az emlékek imagináriumának, a fényképek, a város és az ott élő emberek részeit képezik, amelyek megragadtak az alkotó szívében, és amelyeket egyfajta titokként dajkál, majd a gondolatmenetek autentikus, vitális ereje minden egyes alkalommal szeretve körbeöleli, és egy képen keresztül újraéleszti őket.

Sabina Šinko képei Proust madeleine-jeihez hasonlóan az elnyomott érzések, az emlékek és az asszociációk elfeledett csillogásának a kioldói. A ködös fátyolba burkolt vagy a fájdalomig hajszolt arcok áttetsző diaként hatnak, melyen keresztül az alkotó lézersugárként kalauzol el bennünket az évszázadok alatt lerakódott személyes és kollektív múlt üledékeibe. A művész minden egyes réteggel, minden egyes szekvenciával feltárja egy letűnt korszak kézzelfogható hangulatát és embereit, akik értelmezésében új módon elevenednek meg. Az arcok és a képek a tegnap és a ma, a szép és a csúnya, a bánat és az ábrándosság, a rabság és a szabadság közötti kapcsolódási pontokként jelennek meg. Az arcok mindannak kaleidoszkópjai, amik vagyunk és ami elmúlt.

Az európai gondolkodásmód jellemzője, hogy a dualizmusok felé hajlik. Jó – rossz, győzelem – vereség, szép – csúnya. A művészetben azonban – és ezt Sabina Šinko festményei is alátámasztják – a szép és a csúnya közötti kapcsolat sokkal összetettebb és izgalmasabb. A történelem folyamán filozófusok, gondolkodók és művészek fogalmazták meg a szép definícióját, amit azonban az évszázadok során mindig másképp értelmeztek és határoztak meg.

A csúnya szépségének brutális sármja a 20. századi avantgárdokkal nyerte el legitimitását, amelyek mesteri hévvel szakítottak az addig klasszikus kánonokkal. Sabina Šinko is a szép és a csúnya látszólag ellentmondó fogalmaival foglalkozik, és teszi fel újra és újra a kérdést: mi határozza meg őket akként. A képzőművészeti ábrázolás – mint a művészettörténet során már oly sokszor – nála is a teljes igazságon, az autentikusságon keresztül mutatkozik meg. Ez utóbbi mindig érdekes és ingerlő, de csábító és varázslatos is – mind képzőművészeti, mind pedig kulturális szempontból. A kiváló manírokkal ábrázolt csúnya mindig szép, és ahogy Umerto Eco fogalmaz, számára a csúnya a legszebb dolog a világon. A klasszikus kánon megszegése, a deformáltság elemei, a sötétség érzései Sabina Šinko portréiban a mai viszonyok és általánosságban a mai társadalom mesterkéltségét (tehát csúnyaságát) is érintik. Ahogy Lucian Freud, a csúnya esztétikájának mágusa mondta: minden kép önéletrajzi, minden portré. A még oly egyszerű gesztus, kifejezés vagy tárgy is önéletrajzi jelentőséggel bír, a történetek, a drámák, a személyes meggyőződések és a világnézetek hordozója. Emitt az arc mint a mélyebb, egzisztenciális tartalom megtestesülése, amott mint egy megfejtésre invitáló rejtvény. Az emlékek és az események visszatérő képei egyre csak sorakoznak, és szerető szemmel nézve ezek a festmények azon ideálok és idealizmusok őrei, amelyekről a művésznő nem akar lemondani.

Pszichológiai figurális csendéletek, amelyek felett a ború és a melankólia érzületeinek a súlya mellett is a remény és a nyugalom sármja lebeg. A művésznőt a különc figurák melankolikus magnetizmusa jellemzi, és kíséri végig valamennyi alkotói időszakát. Az érzéki és a szellemi, a nyugtalanság és az összhang, a gyanús békesség és a depresszív igazságszeretet összefonódása azért van itt, hogy beszippantson a képbe, hogy gondolkodásra ösztönözzön, és az arc mögötti történetbe invitáljon bennünket. Az idő ezekben az arcokban ugyan megállt, de a mese még csak most kezdődik.

Tanja Šimonka, művészettörténész

FOTÓK: A kiállítás megnyitója

Fotó: Blaž Weindorfer

A KIÁLLÍTÁS KATALÓGUSA